2009. jan. 14. Dél-Amerika fényei

Egy jó könyv olvasásánál már csak az a jobb, amikor megadatik, hogy személyesen ismerhessem a szerzőjét. Ez történhetett meg velem most is, bár nem először és nagyon remélem, hogy nem utoljára.

Nem igazán ismerem az útikönyvek, utazási leírások műfaját, csak XIX. századit olvastam még az egyetemen, de ha ezek a könyvek ennyire humorosak, információgazdagok, tanúságos művek, mint ez, akkor el fogok még néhányat olvasni közülük.
Molnár Gábor remekül ír, megfelelő szókinccsel, tudatossággal és van miről írnia, számos évek alatt letisztult élményről, kikristályosdott véleményekről. Várom a következő találkozásunkat, hogy végre dedikáltathassam vele könyvének általam birtokolt példányát. Biztos, hogy ki fogom kérdezni még azokról az évekről, amelyet Kolumbiában, Bogotá városában töltött és a több ezer kilóméteres utazásairól, amelyeket folyamatosan megtett. Biztos, hogy tud még róluk mesélni a könyvön felül is. Azt is tudom, hogy a követketző Karácsonyra kit fogok meglepni ezzel a könyvvel, bár addig még születésnapja is lesz.
Szóval az a mű abszolute pazar, hibája annyi, hogy elvislet voltna egy kis szerkesztői és korrektori munkát, de az olvasás élményét ez jelen esetben nem csorbította.
Gábor rengeteg tényanyagot is szerepeltet a könyvben számos anekdota és apró történet között. Bővítette földrajzi és biológiai ismereteimet is, a politikai kérdések megfelelő adagolásról már nem is beszélve. Egyszer eszembe jutott olvasás közbe, hogy Gábort nem is érdekli a biológia. A következő mondat így hangzott:
"Jelenleg személyes érdeklődésemet ebből a biológiai sokszínűségből leginkább néhány tengeri halfajta köti le - megsütve, amint a legforgalmasabb helyi étterem tengerre néző teraszának egyik pincére szolgálja fel nekem."Rengeteg részt ki tudnék még emelni, de nem áll szándékomba kimásolni a könyv felét. Az én példányomat teliírtam, kivéve azon fejezeteket, amelyeket szoptatás közben olvastam el, de majd pótolom!
A szerző el tudta érni, hogy szinte láttam magam előtt a családokat, a háztetőről támadó kutyákat, éreztem a trópusi fülledt meleget, az oxigénhiányos levegőt és azt a bizsergető érzést, amikor az ember a jegyzeteivel órára siet, tudván, hogy amit ott hall, az egyedi és megismételhetetlen.

Molnár Gáborról még tudni kell, hogy elvégezte a teológát, bár "láthatóan" nem vallásos vagy nem olyan mélyen, mint ahogy "elvárnánk", a könyvében sok helyen éreztem, hogy ezt az embert bizony már megérintette Isten és olyan tapasztalatok emléke is benne volt egy-egy mondatban, amely ezt igazolta és talán még ő sem tud róla.