Nem vesztünk el, de a vírusok elveszítették a csatát.
Bernát leállt a szopival és a torokgyulladás jóvoltából nem bírt enni, kínszenvedés volt minden korty beletuszkolása, emiatt nem kapott elég folyadékot. Szerdán bevittük a kórházba, nehogy kiszáradjon, ekkor már azért elég ammónia szaga volt a leheletének. Hétfőig ki is béreltük a kiságyat.
Látogatás 11-től este hatig, mondjuk maradhattunk tovább, de fél nyolc körül azért eljöttünk, mert amíg ott voltunk nem akart aludni. Láza nem volt, és a második naptól elkezdett enni is. Vénásan kapott antibiotikumot.
Nem tudtam, hogy hogyan fogjuk az egészet túlélni, de azt igen, hogy jól döntöttünk, hogy bevittük, mert azonnal javulni kezdett. Egy fokkal könnyebb volt otthagyni, mint elképzelni, hogy otthagyom. Senkivel sem akartam beszélni, mert azt éreztem, hogy akkor azonnal elsírom magam, Zsolttal viszont mindig mindent át tudtunk rágni és ez nagyon jó volt.
A házasság hete volt és a nagy tapasztalatok, amikről máshol beszéltek, előadásokon, kerekasztalbeszélgetéseken, azt mi mind átéltük, mert ketten vittük végig ezeket a napokat, hétvégén mind a ketten benn voltunk egész nap.
Végig éreztük az imahátteret, amit sokan biztosítottak számunkra, mert annak ellenére, hogy nem sok emberrel beszéltem, azért hírzárlatot sem rendeltünk el.
Most pedig még mindig fut egy imaproject, cél: újra szopi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése