Ebben a csatában ki az ellenség?

Potter néni a bicskei otthonoktatós konferencián azt mondta, hogy vannak csaták a gyermeknevelésben. Van amelyiket meg kell vívni és van, amelyiket nem {példája: lányaival azt a csatát megvívta, hogy milyen hosszú legyen a szoknyájuk, de azt nem, hogy milyen hosszú legyen a hajuk}.
És minden csatának megvan a maga ideje.

Kicsit tovább mennék ebben az analógiás szóhasználatban. Ha már csata, akkor van ellenség!
De ezen szituációban, a gyermeknevelés harcterén ki az én ellenségem?
A gyermekem? Tényleg vele vívom meg ezeket a csatákat? Tényleg ellene harcolok, amikor szófogadásra nevelem?

Egy csudát, szomorú is lenne!

Ez egy olyan csata, amit apa és anya a gyermekkel együtt vív meg. Együtt csatározunk, hogy egymás iránti szeretetben éljünk, hogy türelmesek legyünk, jóságosak, ne gerjedjünk haragra, és sorolhatnám tovább az 1Korintus 13 ide vonatkozó szakaszait.
Igen, csata, elmondom az én legutóbbi ilyen csatámat:
Szavamjárása volt: Édesanya most haragszik!
És ha azt gondoljuk, hogy ezen mondatban nincs semmi kivetnivaló, akkor vessünk csak egy pillantást az imént idézett passzusokra: NEM GERJED HARAGRA (1 Kor 13,5)
Hálát adok az Úrnak, hogy folyamatosan izzatja a szívem, hogy olvassam az Ő Igéjét, mert egy rengetegszer ismételt részben felfedezhettem, hogy mi is az, amit én nagyon nem csinálok jól.
És jött a csata, több mint egy hetembe került, hogy tudatos odafigyeléssel leszoktassam magam arról, hogy használjam azt a mondatot, amely azt mutatja, hogy használójában nincs szeretet! És én nem akarok olyan lenni, akiben nincs szeretet!

Akkor ki is, mi is az ellenség ezen csatában?
A széles út!
A csata az, hogy a keskeny úton tudjunk maradni, hogy azon az úton járunk, amely keskeny, amelyen kevesen járnak, amely az éltre vezet.
Az ellenség a széles út, az az út, amelyen mindent megengedhetünk magunknak, mindent kimondhatunk, mindent magunkkal cipelhetünk, mert elfér rajta. De a keskeny úton már nem minden fér el, nem fér el rajta a haragom!

A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják.
(Mt 7,13-14)

Tovább gyűrűzik a zsebpénzbotrány

Feltehetőleg a média ezt, vagy tartalmában kifejeztten hasonló címet adna a témának és egészen másra hegyezné ki, mint amit mi fontosnak tartunk. Zsebpénz címen írtam már korábban egy bejegyzést, ez annak a továbbgondolása, pontosabban megerősítése és kiterjesztése.
Szombaton keresztfiam édesanyjával beszélgettünk erről, hogy ők pont úgy csinálják, ahogy leírtam, csak ő nem írta le:). Viszont tud sok sok gyakorlati tapasztalattal szolgálni. Azaz: náluk a gimisek kapnak meghatározott összeget, ők másik városba kerültek. Ebből az összegből kell finanszírozniuk az ennivalót, a buszozást és a haverok/barátnők ajándékát. Nekem ez a barátnő ajándék dolog eszembe se jutott eddig, hiszen minket is annyi szülinapra meghívtak régen, mindig kellett vinni ajándékot, meg buli nélkül is szeretünk adni. Így most a korábbi bejegyzést ki tudtam egészíteni egy kis gyakorlattal.
Egy másik anyuka tapasztalatát is szeretném megosztani, pontosabban ő már megosztotta én csak az elérési útvonalat adom meg: erre!
Várom mindenkinek a tapasztalatát, gyakorlati megvalósítását a témában!

Zsebpénz

Messze vagyunk még attól a kortól, hogy Bernátnak zsebpénzt keljen adni, de egy másik blogon épp arról írt egy bejegyzést egy anyuka, hogy miért is ad a 2,5 éves fiának. Eszembe jutott, hogy olvastam egy cikket a témáról a Family újság bemutatozó számában, és sok gondolata megfogott. Most előszedtem és felmerült benne, hogy össze kellene szedni a gondolataimat és még most leírni, hogy később át tudjam alakítani:)
A cikket író édesanya leírja, hogy náluk 9 éves kortól nem heti, hanem havi zsebpénz van és innentől kezdve van olyan szükséglet, amit nekik kell állni. Minden évben egyszer leülnek és megbeszélik, hogy mennyi lesz az adott évben a havi összeg és mi lesz az, amit nekik kell finanszírozni. Például eleinte nekik kell megvenniük a ruhákat, de a cipőt, kabátot a szülők állják, majd a következő évben már csak a cipő felét (a zsebpénz persze arányos a terhekhez). Így nevelik rá gyermekeiket, hogy a kapott pénz bizony nem csak oda megy el, amit kitalálnak neki, hanem van, amit muszáj megvenni, mert létfontosságú. Természetesen bizonyos kor után nem nő az összeg, hanem ki kell egészíteniük diákmunkával, gyerekvigyázással.
Akkor most csemegézek és átalakítok:
Még nem tudom, hogy hány éves kortól fogok először zsebpénz adni Bernátnak. Először szerintem népművészeti vásáron fogunk gyakorolni, ahová úgy fogunk kimenni, hogy kap valamennyi pénz és azt vesz rajta, amit akar. Előre fogjuk tanítgatni, hogy eleinte nézze végig mi van, mi tetszik neki és ami a legtutibb, azt vegye meg. Amikor már élesbe vásárol, akkor pedig nem fogjuk kommentálni a döntését, persze, ha ügyes, akkor megdicsérjük, de leblamáni nem fogjuk(ez is benne volt a cikkbe).
Akkortól fog kapni zsebpénz, amikor valamit már rá tudok bízni, hogy azt biza ő magának fogja megvenni, amíg ilyen nincs, addig csak alkalmi marad. Én is heti rendszerbe gondolkodom első körben, mert az se nem túl nagy se nem túl kis idő.
Előre nincs elvem arra nézve, hogy mikor mi legyen az, amit magának finanszíroz, mert ez nagyban függ attól, hogy éppen merre hogyan fogunk élni. Viszont fontosnak érzem, hogy ilyen kérdéseket végiggondoljunk.

Az önállóság nem egyedüllét, se nem magány

Bernát ma eszméletlen dolgokat csinált:)
Zsolt 10-re ment dolgozni, ezért reggelre időzített magának egy hajvágást, Bernát természetesen érdeklődéssel fogadta a szerkezetet, amellyel már találkozott, de akkor éppen nem kedvelte. Zsolt gondolt egyet és amikor Bernát már elég sokáig nézte, ahogy túrja le a haját, az övét is elkezdte levágni. Bernát egy nyikkanás nélkül tűrte, sőt, még mosolygott is hozzá. Tehát a fiatalember haja ismét rövid lett, nem mintha olyan hosszú lett volna.
Elkezdődött a munka, Bernát aludt, Zsolt dolgozott és hogy én se maradjak ki, nekiálltam stock képeket feltölteni és tárgyszavazni (új ügynökséget is használunk a régi bejegyzés óta). Jó sok idő eltelhetett, mert már nagyon belemerültem a jobbnál jobb angol szavakba (vane-szélkakas; dial-napóra), egyszer csak kicsapódott a hálószoba ajtaja, mintha huzat vágta volna ki, de nem a levegő áramlott ki a szobából, hanem egy mosolygós, rövid szőke hajú kisfiú mászott ki. Felébredt, gondolom szólt, mint általában, csak a nagy dógozásba nem hallottam, ezért megunta a várakozást, lemászott az ágyról és kijött szépen ügyesen. Én nem kicsit remegtem mikor felvettem. Zsolt tanította meg lemászni az ágyról, büszke is vagyok rájuk nagyon!
És hogy rátérjek a címre is. Bernát még sokat szopizik és este is cicin alszik el, pontosabban szopizik és utána alszik el valamikor, mert nem mindig tud azonnal. Én is nagy forgolódást tudok csapni elalvás előtt, ha nem vagyok olyan álmos, hogy párnát nem ér még a fejem, de már alszom. Nem altatgatjuk, nem vesszük fel, csak valamelyikünk ott fekszik mellette. Bármikor hozzánk bújhat, ha én vagyok ott, még szopizhat és egyszer csak elalszik. Lehet, hogy el tudna aludni egyedül, de nem akarjuk, hogy egyedül legyen, hogy rákányszerítsük, hogy ő most helytálljon a sötét szobába. Azt akarjuk, hogy tudjon önállóan elaludni és tud, mert számunkra az önállóság az nem magány és nem egyedüllét. Én is jobban szeretek elaludni, amikor Zsolt ott van, pedig kinőttem már abból a korból, amikor altatni kell:)