A legfrissebb Lydiát, szokásomtól eltérően, szinte olvasatlanul félreraktam, amikor megérkezett. Ma, amikor pakolásztam, a kezembe akadt, elolvastam. A közepén mindig van Igés kép, könyvjelző. Úgy döntöttem, hogy a képet beviszem magammal a kórházba, majd amikor elkezdtem kivágni elolvastam a rajta levő Igét (kicsit gombhoz kabátot mentalitás, nade mikor az Úr szólni akar;)). Eredmény:

Mikor félnem kellene is, én bízom Benned!
(Zsolt 56,4)

Mert a váratlan események, a váratlan elindulás, az adott körülmények, a nemvárt események, a sok fülünkbe ültetett bogarak kelthetnek félelmet, de már nem félek! Megadta nekem az Úr azt a képességet, hogy tudjak szülni, minden nőnek megadta. Amikor Bernát született élveztem, fájt, persze, meglepő lett volna, ha nem. Feszített, naná, hisz tágultam. Fogyott az erőm, még szép, nem öt perc. (És közben is tudtam, ki is jelentettem, hogy szeretnénk még gyereket! )A végén pedig eljutottam az End Zone-ba!
Mert az Úr úgy csinálta meg, hogy ne lássuk közbe, hogy hol tartunk, érezzük, hogy haladunk, tudjuk, hogy mennyit tettünk már meg, de a végét nem látjuk, vakon megyünk és így nem adjuk fel hamarabb, mint ahogy elfogyna az erőnk!

És mindez természetesen nem csak kijött az ujjaimból, hanem az Úr megint terelt és addig piszkált, míg meg nem néztem az egyik kedvenc jelenetemet (amelyről pár napja beszéltem is egy barátomnak, de akkor valahogy nem akaródzott "ismételni").

Én ebből (43:57-nél indul) értek, és Akibe a bizalmamat vetettem, tudja ezt!