Nem veszek én el

Nem kell örülni, nem vesztem el!
Tény, hogy sokkal kevesebbet ülök kép előtt, mint az elmúlt sok sok hónapban. A fórumabbahagyás döbbenetes áldásokkal, jár, főleg, hogy esténként nem gubbasztok itt, hanem az ágyban olvasok. A napi két-három óra olvasás is kezdi meghozni gyümölcseit, bár sok új problémát vet fel: állandóan új könyveket kell szerzeni! Még jó, hogy Szeged könyvtárkínálata szinte kifogyhatatlan, és kaptam is, rendeltünk is új könyveket, talán még nem kell aggódni!
Elkezdem újra komolyabban naplót vezetni, ami máris megoldott egy általam átláthatatlan problémát. És hogy jobban rendszerezem a napi tennivalóimat, minthogy naplózva végiggondolom, sokkal lazább az élet.
Egy héti Emmausz kurzusra készültünk, keményen és szegedi team ima is volt, ezért majd minden esténket házon kívül töltöttük. Izgi hét volt, komoly tanulással, felkészüléssel, de nagyon megérte. Az Úr cselekedett, először bennünk, hogy alkalmasak legyünk, majd elintézte, hogy legyen elég résztvevő így nem maradt el a kurzus, mert már sajnos erre is volt példa. Összehozta, hogy pont olyan emberek jöjjenek, akiknek tényleg szól ez a hétvége és megdöbbentő nyugodtságban, imádságban, vidáman telt a hétvége. Természetesen jól elfáradtunk.

És igen, szokás szerint elment a maradék eszem is. Az egyik könyvtáros évfolyamtársnőm szólt, hogy idén egy másik társunkkal együtt leadják a szakdogát és elmennek államvizsgázni. Hát ha már ők is mennek, nekem se kellene kimaradni a buliból. Február utolsó munkanapjáig húztam a jelentkezési lap leadását, mondván hátha közbejön valami, de sikeresen leadtam, sőt egy másik barátnőmmel álltam sorba, külön jó élmény volt.
Március elsejével pedig elővettem az akkor 23 oldalas szakdolgozatom, ami a mai napon már 33 oldal. A napi foglalkozzunk a szakdogával penzum egy órahossza, mégpedig Bernát alvásidejében, hogy ne a család terhére írkáljam és inkább fel se tűnjön senkinek, hogy anya újabb szórakozást talált ki. Ehhez képest végképp jónak mondható a haladás.
Tegnap este azt is hozzátettem, hogy ha ezen a héten meglesz 35 oldal, akkor nem csak április elsejével kezdem el a magyarosat is befejezni, ami már megvan 40 oldal, de illene egy kicsit gatyába rázni.
Azt nem mondom, hogy majd kiderült, hogy mire lesz elég a lelkesedés, mert egyáltalán nem vagyok lelkes, nagyon jó, hogy az Úr adta ezt a napi egy órás ötletet, mert nem tudom, hogy enélkül hogyan nyitnám fel minden nap a gépet. Ami még döbbenetes az az, hogy minden akadályozó tényezőt, időrabló elfoglaltságot elvett tőlem az elmúlt hónapokban, most nincs kedvem kreatívkodni, még hímezni sem, nincs kedvem neten böngészni, és valahogy még a takarítás is úgy halad, hogy délutánra már alig van dolgom (csak jönne már a jó idő, hogy ne kelljen itthon kuksolni, vagyis hogy ne csak fél óra legyen a séta).

Hát ez van most velem/velünk képek nélkül. És lassan veszem majd a fáradtságot és megint nekiállok rendszeresen fényképezni.

Pocak jól van, már kevesebb van hátra, mint előttem. Ahogy az Úr megmondta az elején, kisfiú, bár az emberek akkor is az ultrahangnak hiszen, előtte nem vették komolyan, mikor mondtam, hogy fiú. Talán én se voltam elég határozott a kijelentés közben, jó lenne nekem is jobban hinni az Úr Szavának!
Szóval a fiú sokat mocorog, szinte állandóan, tanítás közben volt, hogy teljesen kizökkentett, mert a mondat közepén kezdett el randalírozni, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok:)
Bernát kopog neki és mondja, hogy kukucs. Valamint denevér hangon visít neki, soha sem szokott így vinnyogni, biztos emlékszik rá, hogy a magas hangokat bent jobban lehet hallani;)