Darvasi László volt a Somogyi gyerekkönyvtár vendége tegnap délután. És mi sem hagyhattuk ki. Bernáttal felkerekedtünk, és még a könyvtár előtt tettünk egy gyors kitérőt a könyvesboltba, ahol a számítógép igazolta, hogy a keresett könyvből van öt példány a boltban, csak épp nem tudják, hogy melyik polcon. Ilyenkor azért jól jön az a könyvtáros szak, megtaláltam. Cseles könyvről van ám szó, amely kért az íróját, hogy legyen színes, az is lett: sárga és kék, amit az eladók is tudtak, nade a gerince zöld. A könyvtárosok is nevettek, hogy ezt jobb megjegyezni, mert fog még ez keresési nehézségeket okozni.
Laci bácsi megérkezett kávéval és könyvekkel felszerelkezve, a jelenlevő sajtó gyorsan be is ültette a gyerekek közé, igazgatták ott őket, de egy író az író, nem fotómodell, gyorsan véget is vetett a közjátéknak és inkább nekiállt mesélni.
És a gyerekek, mint a szép leírásokban, csillogó szemmel figyelték és belecsacsogtak.
Pálcikáról mesélt először
egy szakasz, egy vonal, egy pálcika, akinek számtalan rokona van, a fogpiszkálótól, az asztal lábáig, a daru darabkájáig, egészen a párizsi toronyig. És a gyerekek hozták sorban a példákat. Elindult az "agyi kalandozás", mert mennyi története van egy tárgynak, egy széknek, amin már oly sokan ültek és az egyik nyugodtan ült, a másik fészkelődött, a harmadik folyamatosan felpattogott - na, ez én voltam, mert
Bernát felsóhajtott az első perc után, milyen kár, hogy nem rajzoltam le neki Pálcikát, és a lelkes anyuka gyorsan elrobogott a könyvtáros pulthoz, hogy papírt és tollat hozzon.
És jöttek sorba a tárgyak, a történetek, "róla milyen mesét írt az írója, aki én voltam", egy ceruzáról, aki mögött egy egész világ van, amit már lerajzolt, de kopik és ki kell hegyezni, amitől viszont lassan elfogy és máris itt a dilemma.
A gyerekek pedig megértik, hogy ők tudják, hogy mi az a dilemma, és ők valójában remekül tudnak asszociálni.
A könyvek meg szeretik, hogyha kicsit gyűröttek, hogyha beléjük van írva, néha rajzolva, ami csiklandozza őket és felkacagnak. És az írónak van egy különleges könyve, Trapiti, melynek van egy különleges példánya, amit nem az író dedikált, hanem az olvasók, telis teleírták.
És az író írja a történeteket, hogy szórakoztasson és hogy felvidítson, hogy ne féljen annyira és aki olvassa, talán már ő sem fog félni.
Egy pillanatra sem vesztette el a hallgatóság figyelmét, részleteket olvasott fel, Bernát is egyre inkább a szék szélén ült és kacagott, és amikor a kispupákokról mesélt az író, akkor rámutatott. Én pedig megnyugodhattam, mert a legtöbb híresztelés ellenére, a gyerekek szeretik a könyveket, az írót is szeretik és szeretnek mesét is hallgatni, sok mesét és értik is őket. Persze nem szeretik a könyveket, amiket nem nekik írtak, nem szeretik, ha nem hallgatnak mesét, nem szeretik, ha csak elemzések vannak, nem a könyveket nem szeretik a gyerekek, hanem a tálalást!
Az iskolások sorát kivárva mi is odamentünk az íróhoz, Bernát beszélgetett vele, én most a háttérben maradtam, még az egyetemen, a felnőtteteknek írt könyvei bemutatóján én beszélgettem. Bernát lelkesen odaadta a rajzot és mesélt róla, megnyugtatta, hogy igen, tényleg neki rajzolta és tényleg neki adja, biztosan nem fog szomorú lenni, hogy elrakja, mert az övé. Majd a híres Trapiti könyvbe is rajzolt egy Pálcikát, nagy B betűvel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése