Felbukkanok

Erősen szörnyű alaknak érzem magam, hiszen már két! hete! nem írtam egy sort sem. Magyarázattal természetesen tudok szolgálni, de a mi a legnyomasztóbb az az, hogy egyszerűen azért nem írtam, mert nem volt kedvem.
És biztosan ehhez is tudnék mentségeket csatolni, hiszen ha minden pillanat ki van töltve, ha mindig van mit csinálni, ha minden pillanatban nagyon kell koncentrálni, hogy minden működjön, akkor nem a nyugodt írásra jut elsősorban idő.


Sok minden megváltozott az elmúlt hetek alatt és rengeteg csodálatos élményben, tapasztalatban volt részünk. Így most kiemelném azt, amit a mi életünkre nézve a legfontosabbnak tartok, hiszen ez a döntés még sok bejegyzésre ki fog hatni.

Július elseje óta a férjem itthon dolgozik. Továbbra is mint fényképész.
Minden átalakult és még soha sem voltak ilyen nyugodt napjaink. Minden magától értetődő, a gyerekek partnerek, könnyedén átalakult a napirendünk, és még a kánikulát sem érezzük olyan melegnek.

Soha sem tapasztalt kegyelmet érzek az életünkön, mintha a legtöbb vágyam egyszerre csak valóra vált volna, igazi csoda!
Mindezt elősorban apróságokon keresztül tudnám érzékeltetni, hiszen minden momentumot talán Zsolttal együtt sem tudnánk felsorolni.
Minden étkezésnél körülüljük az asztalt, nem egyedül kell kitalálnom, hogy mi legyen az ebéd. És Bernát végig csacsog, hiszen neki már korábban is kiemelten fontos volt, hogy együtt együnk és beszélgessünk közben. Kaleb ügyesen majszol, mosolyog. Majd pillanatosak alatt rendbe tudom szedni a konyhát.
Délután a fiúk továbbra is együtt alszanak, én már nem töltöm ezt az időt a számítógép előtt, hiszen Zsolt ilyenkor szokott retusálni, viszont ott ülhetek tőle két méterre a kanapén és köthetek, tanulhatok, olvashatok, éééés ilyenkor én szoktam csacsogni:)
Közösen olvasni is olyan jó, végre nem csak azt mondhatom, hogy férjem a gépen olvas ezt azt.
Megtudhattam, hogy milyen döbbenetesen drágák a fiaink, hogy milyen jól tudnak viselkedni, pedig nem könnyű úgy játszani, hogy apa ott ül néhány méterre.
A reggeli közös imák, Igeolvasás, ennél szebb része talán már csak az a napunknak, amikor este el tudunk menni mindannyian arra az igeliturgiára, amit Zsolt vezet, mint akolitus.
Valahogy minden olyan nyugodt lett, olyan magától érthetődő. Mintha az életünk rákerült volna arra az útra, ahol mindig is haladnia kellett volna, csak eddig nem találtuk meg.