Anne Sullivan a szó szoros értelmében soha sem volt édesanya, mégis úgy látom, hogy azok, akik gyermekeinket tanítani szeretnénk, sokat tanulhatunk tőle.
Gimnazista koromban láttam egy filmet Helen Kellerről, rendkívül magával ragadott az élete, a tanulmányai, de különösen tanítójával való kapcsolata. A rendező remekül tudta ábrázolni a két nő közötti mély szeretetet, egymás iránti tiszteletet, és azt az irdatlan munkát, amit közösen végeztek. Ekkoriban főleg Helen töltötte ki a gondolataimat, rengeteget foglalkoztam azzal, hogy elképzeltem, milyen lehetett az élete.
Néhány héttel ezelőtt erre a cikkre akadtam:
Jó társaságban - Helen Keller változatos élete
Mint egy újraolvasott könyv esetében, egészen más ragadott meg. A figyelmem a kislányról a nevelőjére terelődött. Elkeztem keresni a régi filmet, de sajnos nem találtam meg, helyette viszont akadt egy új, amely a fent említett műtől annyiban különbözik, hogy nem az idősebb, tanulmányok, körültakkal teli életét mutatja be, hanem az első hetek felfedezéseit.
A kismadár.
A film és a cikk után az olvasás következett: Helen önéletrajzás és Anne Sullivan leveleit olvastam el.
Szakadékból a fényre.
Ismét hatalmába kerített az az érzés, amit korábban görög és héber órákon éltem át Mária testvér magyarázatai folyamán, amikor az Igéről beszélt: Hogyan tudtam én eddig úgy élni, hogy ezeket nem tudtam?
Anne Sullivan teljesen odaadta magát, az egész életét, minden pillanatát. Nem így vállalta el a munkát, nem is sejtette, hogy ez lesz belőle. És mi lett az eredmény? Washington püspök a következőt mondta róla: "minden idők egyik legjobb tanítója". Az ő életében számomra most radikálisan tettenérhető volt, hogy micsoda lehetősége vannak abban, amikor az ember tényleg, teljesen, követzeményeket nem ismerve odaadja magát, ahova Isten küldi, amit a feladatának szán.
Persze, eddig sem voltak kétségeim efelől, de most találtam magamnak egy remek példát, egy nőt, aki egy gyermeket tanított.
És akinek van, annak még adnak, számtalan gondolata megragadott, és java máris összecseng a saját, még kicsiny tapasztalatommal.
"Megteszem, ami tőlem telik, a többit pedig ráhagyom arra a hatalomra, amely elintézi, amit nem tudunk."
Hajlamos vagyok Bernátot és Kalebet folyamatosan kérdésekkel nyaggatni, hogy lássam mit tudnak, mit értenek. Anne gondolata ehhez:
"Eltékozolt idő, amit a tanító azzal tölt, hogy kibányássza a gyermekből, amit beletömött, hadd lássa saját kielégülésére, hogy csakugyan gyökeret vert benne."
Szíven ütött, mert tényleg azért nyaggattam őket, hogy hagy tündököljek magam előtt, micsoda jó munkát végeztünk. Azonali hatállyal felfügesztettem a kikérdetéseimet, és tanulni kezdtem: türelmet.
Az Úr kegyes volt, másnap Bernát hatalmas mesélésbe kezdett, amiben számtalan elemet felismertem az elmúlt hetek olvasmányaiból, rajzaiból, sétáiból. Kaleb rajzolt és mesélt. Majd ők kértek engem, hogy mondjam el, hogy mi jelent ez vagy az szó, mi a ciklon, miért jelzi a sok bodobács, hogy tavasz van. Kérdéseik ékesen megmutatják, hogy bizony, gyökeret vert bennük mindaz, amit átéltünk.
És én gyönyörködhettem! Hallgattam őket, élveztem, hogy lelkesen, szabadon csacsognak, és nem vallatás zajlik.
Anne rengeteget beszél eleinte az engedelmességről, hiszen hamar szembesül a ténnyel: ha tanítványa nem engedelmes, semmit sem fog megtanulni. Így a szófogadásra és a szeretetre helyezi a hangsúlyt, és láthatóan helyesen cselekedett.
A nyelvről, a rendszeres leckékről, a tanulni tudásról majd legközelebb :)
Kaleb, majdnem fáradhatatlan fiam.
kép
innen.
utólagos megjegyzés: gondolataimat nem a film ihlette, hanem a könyv! részletesebben ld. lejebb egy komment!
